Au pair vélemények sorozatunkban Borcsa londoni au pair élményeit olvashatjátok.

Sziasztok!

Én Borcsa vagyok, 20 évesen tavaly vágtam bele az Au Pair programba, ez a második évem. És SZERETEM a munkámat :)) Egy teljesen magyar családnal kezdtem, London belvárosában. Október 15-én repültem, mint az ikertestvérem egy évvel korábban. Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy ez ugyan arra a napra esett, sőt, ugyan arra a reptérre is érkeztünk. Csak a munka volt más amit választottunk, de mind a ketten nyelvtanulás céljából, én az au pair programot választottam. Amikor megérkeztem London Lutonra, senkit nem találtam, aki hasonlított volna a fogadó családom bármely tagjára. Kb 1,5 órát vártam, mire megérkezett az Apuka, baleset miatt volt torlódas az utakon, azért késett. Így már a kezdetekkor volt egy kis izgalom, de legalább nem indult unalmasan az au pair program. :)

Az első napom jól telt a 2 éves iker fiúkkal. Délelőtt elmentek bölcsibe, fél 12-kor mentem értük. Lassan megismertük egymást. Az egyikük nagyon nyitott volt, az ölemben ücsörgött, megmutatta a játékait, állandóan mosolygott és mindig mindent megtett, hogy Ő legyen a figyelem középontjában.
A másik eleinte nagyon félénk volt. Még hagytam, hogy megismerjen, csak utána engedte hogy felvegyem. Ez kb. 2-3 hónapig tartott, de utána megnyílt es nagyon jó barátok lettünk. Ő lassan adta nekem a bizalmat, de utána teljesen.

Amikor még nem ismertek annyira, nehezebb volt a gyermekeknek megválni a szüleiktől. Amikor délben hazavittem Őket ebédelni, és megláttak egy képet a falon Anyáról és Apárol, elsírták magukat. Akkor megkérdeztem Őket, hogy nagyon hiányoznak? Bólogattak. Kicsit megölelgettem Őket, és én is mondtam Nekik, hogy hát nekem is nagyon hiányoznak. Nekem is. És akkor mindig meglepődtek, de megvigasztalódtak. Aztán szépen ebédeltek. :)

Ha bent maradtunk, egyik kedvenc játékunk volt, hogy felmásztak a hátamra, vagyis egyikük a nyakamba másikuk a hátamra és mi voltunk a 3 fejű sárkány! Így sétálgattam velük nagy léptekkel, aztán ha elfáradtam a legegyszerűbb megszabadulás volt, hogy rádőltem az ágyamra, es nagyokat nevetve huppantak puhára. Aztan kinőttük a lakást. Tombolt bennük az energia, úgyhogy igyekeztem az ebéd utan a lehető leggyorsabban elpakolni és elmosogatni, hogy indulhassunk a kertbe. A mosogatás vége fele jön az egyikük jelenteni, hogy valami történt a nappaliban, amig én a konyhaban rendet raktam. Megyek, megnézem, hát a hatalmas játékos szekrényüket rámoltak le, a könyvespolccal együtt! És aztan jót nevetnek mind a ketten, mert az aztán jó buli, hogy a Borcsa mérges lett! És ha ennyire jó akkor utána még a polcokat is ki lehet belőle venni! És néznek rám, hogy na ezt nézd milyen szuper szórakozást találtunk!! Abban a helyzetben talán csak azért tudtam nevetni a történteken, mert eszembe jutott, az, hogy ennyi idősen mi is bosszantottuk a nővérünket és az akkor tényleg jó buli volt! Villámgyors pelenkacsere, összepakolás, a kedvenc jatekok összegyűjtése (mindig kellett nekik egy játék akarhova mentek, ha csak egyik szobából a másikba, akkor is, valami, amit a szüleiktől kaptak, így érzeték magukat biztonsagban- kisautók, plüssök- de amint egyre jobban megismertek, egyre inkább hagyták el a játékaikat, elég lett csak egy valami, már a biztonságérzetüket én jelentettem.) És irany a kert, ahol lehet tombolni! Esténként altatáskor belefoglaltak az imádságukba, hogy kikre vigyazzon a jó Isten amíg alszunk: Anyára, Apára, Buldózerre, Dömperre, Huhura, Babára es Borcsára. 

Hétvégente arra ébredtem, hogy rohannak a szobámba megnézni hogy ébren vagyok e már. Vagy lehúzni rólam a takarót. Talán a legnehezebb ami ért ebben a munkában es amivel eddig nem találkoztam, az ez a hatalmas felelősség. A gyermekeknek kell valaki, akiről mintát lesve meg tudják élni magukat. Mivel a szüleiket ritkán látták, ez a minta én lettem. De így az összes ajándékot, amit ez a munka adhatott, azt én kaptam. Azt, ahogy rám neztek, és hogy én építhettem őket abban a 9 hónapban amíg ott voltam, ez elmodhatatlanul nagy érték számomra.

Végül egy nyáriszünet után családot váltottam, most egy 11 éves kisfiúra vigyázok, egy angol családnál. Van két idősebb nővére is, ők majdnem velem egykorúak és így rájuk nem kell vigyáznom. Nagyon jó érzes, hogy teljesen családtagként kezelnek és hihetetlenül kedvesek. Ha a kisfiúval lekéssük a busz az iskolaból hazajövet, kő-papír-ollózunk, hogy megvárjuk e a következő buszt, vagy menjünk gyalog. Eddig én nyertem es gyalogoltunk, közben megtanítottan fekete-feher-igen-nem-ezni Vagy ha angolt tanulok, akkor megkérdezem, hogy hogyan kell egy-egy szót kimondani. Holnap lesz a szülinapja és az a tervem, hogy megveszem neki a Winettou-t es felolvasom esténként.