Once upon a time… Mint, ahogy az angol nyelvű mesék kezdődnek. Csakhogy ez nem mese, hanem egy igaz történet. Öt év nyelvtanulásról, egy idegen kultúra megismeréséről, gyönyörű helyek felfedezéséről, sok emlékezetes, vicces és persze nehéz percről. Egy új életről a Szigeten... Szóval eljött ez a nap is! Du. 2-kor elstartolok Ferihegyről és elmegyek egy vadidegen országba, ahol még akkor sem biztos, hogy érteném, hogy mit mondanak, ha nem fél éve tanulnám az angolt, és nem a gyönyörű kiejtéssel beszélő angoltanárnőm lenne az egyetlen, akivel ezen a nyelven valaha is társalogtam. Na de kalandra fel!
A barátaim vittek ki a reptérre és tőlem szokatlan módon egész úton hallgattam és bőgtem, vagy fordítva, vagy együtt a kettőt. Ahhoz, hogy bárki megértse, mit éreztem talán ez az idézet a legmegfelelőbb: "Mindannyiunkkal meg kell történnie, gondoltam. Összepakoljuk mindazt, amit megtanultunk, és otthagyjuk a megszokottat, mindazt, ami már jól ismert számunkra. Nem öröm a válás, szinte meghasonlunk magunkkal, de valahol mélyen belül dereng, hogy csak akkor lelhetünk rá a számunkra lehetséges egyetlen igazi biztonságra, ha búcsút mondunk a biztonságnak" Én ismét megtettem, már sokadszorra életemben. Talán ezért ez volt az eddigi legmegrázóbb, mert olyan helyre mentem, ahol nem tudtam kommunikálni. Én, aki egész életemben pofáztam, és nem keveset! Csekkolás, bőröndök, még egy utolsó kávé, búcsúzkodás, még egy kis bőgés, aztán felszálltunk. És nekem volt két órám, hogy megtanuljak angolul…
Vagy legalább is két-három mondatot, amit kinyöghetek, ha lekászálódtam a repülőről. Sima út volt, a bőröndjeimet (amik ugye gyönyörű narancssárgák) rögtön megtaláltam, az útlevélvizsgálatnál egy arab terrorista kinézetű határőr szőke hajamat és kék szememet látva rögtön beengedett az országba! Hurrá, megjöttem! Most már csak a tőlem csak 7 évvel idősebb pótanyámat kell megtalálnom. Kimegyek a váróba és sehol senki, aki Julia Polleynek nézne ki. Hát ez remek! Mikor megy a következő gép haza?
Aztán megláttam ŐT!
Szőkén, csinosan, kávéspohárral a kezében és egy táblával a nyakában, amit spárgával akasztott oda- rajta a nevem- Mateidesz Katalin. Hát csak eljöttek értem! Kérdezte én kérek-e kávét. Mondtam, köszönöm nem. Már úgyis szívinfarktus közeli állapotban voltam. Az út a repülőtértől hazáig a hülyén feltett kérdések és ostoba válaszok jegyében telt. Természetesen mindkettő rám volt jellemző.
Mikor hazaértünk, már várt az egész család, kivéve Richárdot aki dolgozott, így ő nem tudott ott lenni új családtagja érkezésénél. Mindenki nagyon helyes volt, a gyerekek kedvesen fogadtak. Felcipelték a bőröndömet az első emeleti lakásomba, hoztak vállfákat, kávét, sütit, és mondták, hogy mindjárt kész a vacsi! Zene füleimnek, na persze már amit megértettem belőle. Az első este nagyon kellemesen telt, beszélgettek velem, főleg Amelia, megnéztem a házat, jó volt a kaja (garnélarák salátával + fehér bor.) Aztán alvás, azt hiszem rám fért!
Megjöttem!
LÁSS VILÁGOT ÉS ÉLD ÁT AZ AU PAIR ÉLMÉNYT!
MÁR CSAK EGY KATTINTÁS!
JELENTKEZZ MOST, UTAZZ HAMAROSAN...