Au pair vélemények sorozatunkban Kata svájci au pair élményeit olvashatjátok.

Sziasztok!

Majdnem pontosan két hónappal ezelőtt, szeptember 18-án érkeztem meg – Svájc egyik Zürich vonzáskörzetében fekvő kisvárosába, Herrlibergbe – hogy az elkövetkezendő 12 hónapot két tündéri kislány mellett itt töltsem au pairként. Nem szeretnék közhelyekkel dobálózni, de már az első pillanatban tudtam, hogy jó helyen leszek, hiszen olyan támogató és szerető közegbe érkeztem, amiben én is nevelkedtem. A svájci családom egyébként az első és az egyetlen volt, akikkel interjúztam, a beszélgetés után nagyon izgatottan újságoltam el Katinak és Roninak, hogy úgy érzem, ők lennének a tökéletes család és hatalmas boldogság lenne, ha engem választanának, ez szerencsére így is lett. Óriási öröm és megtiszteltetés volt, amikor szóltak, hogy szeretnék, ha én lennék a következő au pair a családban. Itt egyébként meg kell állnom egy kicsit, mert Kati és Roni tényleg úgy egyengették a kalandom elejét, mintha én lennék az egyetlen, akivel foglalkoznának és bármilyen kérdésem vagy problémám volt az első válaszukkal elszállt minden kétségem… pedig nem egyszerű ez a mostani helyzet, ezt mindenki tudja. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a többi jelölt is ugyanígy érezte.

Még csak két hónapja vagyok itt, de már annyi mindent tanultam és annyi mindenben fejlődtem, hogy azt el sem tudom mondani. Nyilvánvaló, hogy a németem olyan tempóban fejlődik, hogy alig bírom követni, folyamatosan tanulok új szavakat, sajátítom el, hogy egyes szerkezeteket hogyan is használnak a mindennapokban és a fogadó-anyukám annyira kedves, hogy sokszor szlenget is tanít, mindent pontosan elmagyaráz, mikor, mit, miért és hogyan használunk, és a családom egyébként gyönyörű Hochdeutschot beszél itthon! Gyakorlottak egyébként ebben, hiszen a kilencedik au pair vagyok már náluk és a fogadó-anyukám is au pairkedett korábban – szóval tudják, megértik, miken megyek keresztül. Nagyon hálás vagyok nekik, mert bár (ezt a szófordulatot azt hiszem, itt olvastam és annyira tetszett) „ők nem egy közösen tévézős család” nagyon megbecsülnek és tisztelik a munkámat, azt, amit értük teszek. Olyan hamar a szívembe zártam őket, hogy már most sírok, ha arra gondolok, hogy egyszer haza kell mennem. A mindennapjaimat főleg ebédfőzés és néhány könnyű házimunka: minimális jellegű konyhai takarítás és mosás-vasalás, valamint a picilánnyal való tanulás, játszás teszi ki. Ő egyébként 7 éves, a nagyobbik 12 – de ő már kész felnőtt, inkább csak suliba hozni-vinni kell, ha úgy adódik. Egy elég király autót vezetek, amit jobbára csak én használok, ha nem lennék itt akkor pedig valószínűleg sosem vezettem volna automata kocsit, szóval… Már a párhuzamos parkolás sem okoz gondot, ahogy az sem, hogy mit csináljak akkor, ha semmiért sem hajlandó a kislány megenni a vacsoráját vagy megírni a háziját; sőt intéztem már ügyet bankban, postán, hivatalban, sőt telefonon is – teljesen egyedül. Készítettem sushit, úgy, hogy előtte még nem is ettem igazából és egy YouTube videó segítségével azt is megtanultam, hogyan esszük helyesen a fondüt.

Ha éppen nem a gyerekekkel vagyok vagy végtelen német romantikus filmet nézek, természetesen én is megyek ide-oda, sok-sok hely van még a bakancslistámon, de azért néhány helyre már sikerült eljutnom, voltam a Rheinfallsnál, ahol megtaláltam a szivárvány végét és Luzern városában, illetve Zürichbe is gyakran járok, az egyik kedvenc programom ott az Elephant Parade nevű utazó kiállítás volt. Voltam az állatkertben is, ami túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb, ahol eddig jártam. Nem biztos, hogy ez mindenkinek ekkora élmény, de nekem hatalmas volt, amikor teljesen egyedül elmentem megnézni egy filmet. A kalandjaimat igyekszem részletesen dokumentálni, ezekből láthattok lent néhány képet. Az utolsó képen egy random estét láttok itt a városban - minden nap majdnem ennyire gyönyörű. Svájc egyébként nagyon érdekes ország, még mindig nem annyira sikerült megértenem, hogy őszinte legyek, de mindennap tanulok valamit, legyen az egy új szó, egy új étel vagy hogy itt tényleg órát lehet igazítani a vonatokhoz. Nem tudom, van-e még olyan hely a világon, ahol egy nagyváros közepén “bocik” legelnek és törpemalacok élnek boldogan, de alig hittem el, hogy ilyen tényleg létezik, egyik oldalon 2030-ban érzed magad, a másik oldalon pedig tényleg állatok legelésznek. Ha egy nem túl távoli, de izgalmas kultúrával és sok újdonsággal kecsegtető országba vágytok, ajánlom Svájcot, ha pedig szabadságra mennétek az életetekből, az au pair program tökéletes választás. Legyetek bátrak; olyan élménnyel gazdagodhattok, mint sehol máshol. Vigyázzatok magatokra!