Sziasztok!

Au pair vélemények sorozatunkban Kata svájci au pair élményeit olvashatjátok.

Amikor belevágtam ebbe az egészbe, természetesen voltak elképzeléseim, hogy mégis mi várhat rám… elolvastam az egész internetet, megnéztem az összes au pair témába vágó videót és meghallgattam a létező összes podcastet korábbi au pairek tapasztalataival kapcsolatban; úgy gondoltam, nem igazán érhet meglepetés a következő 12 hónapban, hiszen az első és egyetlen interjú, amit a fogadó családommal bonyolítottunk le, fantasztikus volt, az ügyintézés pedig gyakorlatilag két hét alatt (nulláról) odáig jutott, hogy már itt is voltam az ideiglenes otthonomban, meg hát igazán lelkes is voltam, hiszen ki ne lenne az, ha arra készül, hogy a következő egy évben egy teljesen más életet éljen, mint amit eddig megszokott.

Gondolom, nem meglepő, hogy az elképzeléseimet – bár a kutatómunka kifizetődött azért – nagyban felülmúlták az itt tapasztaltak. Már lassan tíz hónapja, hogy au pair vagyok (Svájcban, egy Zürich melletti kisvárosban) és az utolsó posztom óta eltelt időben a lelkesedésem nem csökkent, ellenben sokkal tapasztaltabb lettem és talán a rózsaszín köd is szertefoszlott már.

Nyilvánvaló, hogy az elmúlt év nem csupán nekem, de az egész világnak nagyon különleges volt, így ez az amúgy is elég extra év olyan további extraságokkal bővült, amiket egy „átlagos” au pair évben valószínűleg nem tapasztal az ember. Így esett például, hogy itt töltöttem a karácsonyt, a születésnapomat és a család minden tagjának születésnapját és hát gyakorlatilag az összes ünnepet, jeles napot és iskolai szünetet is. Bár nem így terveztem, csodálatos volt részese lenni a svájci karácsonynak, ahol sajnos halászlé nem volt az asztalon, de azért elég jót fondüztünk. De mindennek köszönhetően életemben először (társ)szerveztem gyerekzsúrt is például. A kedvenc szórakozásommá pedig az vált, hogy (általában egy hű társsal ) elindulok egy teljeséggel véletlenszerűen kiválasztott turista-útvonalon, “valahol úgyis kilyukadok majd”-alapon (egyszer például véletlen elgyalogoltam a majd’ 30 kilométerre lévő Zürichbe) – ennek köszönhetően a környék olyan rejtett kincseit fedeztem fel, amiről például a fogadó családom sem tudott eddig, illetve végtelen képpel rendelkezem porcukros tetejű hegyekről és kedvesen csobogó patakokról. És bár a legnagyobb turistalátványosságok közül egyelőre (!) nem mindent láttam még – azt hiszem, ezek a random „túrák” a legszebb emlékeim közé kerülnek majd.

A feladataim egyébként nem igazán változtak, de ahogy telik az idő egyre inkább vonnak be a családi életbe is, így bár korábban arról írtam, hogy nem egy közösen tévézős családról beszélünk, azóta túl vagyunk néhány moovie night-on. A hetente esedékes hamburger-napot már-már vallásosan imádom, és azt is tudom, hogy osztrák húslevest csak és kizárólag úgy lehet készíteni, ha a hagymát héjastól dobjuk a levesbe. És kipipálhattam egy bakancslistás dolgomat is: sütöttem egy igazán extra és igazán sellős tortát meglepiből.

Nagyon szívesen kiemelnék még élményeket, történéseket, de valószínűleg már így sem nagyon férek bele a formátumba. Csatolok inkább néhány képet, hogy azok beszéljenek helyettem.

Hazudnék, ha azt mondanám, a magasságokhoz nem társultak mélységek.

Sokszor elképesztően nehéz kibírni egy-egy hisztit vagy egyszerűen csak felkelni reggel és mosolyogni annak ellenére, hogy már a huszadik napja szakad az eső. De a legnehezebb dolog – nekem – egyértelműen az, hogy tudom, hogy ennek egyszer vége lesz. (Bár akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem várom…) Ezzel kapcsolatban lenne egy rövid színes, ami azt hiszem, mindennél jobban kifejezni az au pair-lét gyönyörű és szomorú oldalát is:

A következő beszélgetés a host-kislányom és köztem zajlott le, amikor sietősen szedtük lépteinket, mert minimálisan késésben voltunk a balettórájáról:

Kata: Ne aggódj, nem vagyunk túl későn; odaérsz időben.

Nini: Jaj, az anyukám is mindig ezt mondja. Miért kell mindig ezt mondani?

Kata: Nem tudom… szerintem én nem szoktam mindig ezt mondani… de miket mondok még?

Nini: Milyen volt a suli, jól érezted magad? Kérsz csokit… vagy inkább cukrot? Gyere játszani.

Huuuuu meg tudod mit mondasz mindig: mosd meg a kezed?! és az azért jó, mert ha jössz te is, akkor mindig csinálunk buborékokat.

Kata: Hmmm, ez úgy hangzik mintha nagyon kedves lennék…

Nini: Mert nagyon kedves vagy. Sőt igazából te vagy a legkedvesebb az egész világon, ezért vagy te a legjobb nanny.

Mindezek ellenére (vagy mindezek miatt) azt gondolom, nem cserélném el ezt az elmúlt tíz hónapot, az au pair programomat semmire sem, hiszen annyi mindent tanultam és értettem meg, a legkézenfekvőbb dolgoktól kezdve, egészen sok olyanig, amire nem gondoltam, hogy pont itt lelem meg a választ. Nagyon sok helyen olvastam, láttam, hallottam, hogy az au pair évükben mennyi mindent tanultak magukról az emberek… Mondhatnám, hogy azért éri meg ez az egész, mert nyelvet tanulsz, körülvesz egy idegen kultúra, amit folyamatosan tapasztalsz és hát persze, mert világot látsz… Ezek szerintem teljesen egyértelmű és nagyon hangzatos dolgok – tény és való, meg igazak is (nyilván). Ugyanakkor, amit nekem adott az au pair program, és amiért sosem lehetek majd elég hálás ennek az egésznek, az az, hogy idejöttem bizonytalan huszonévesként, az egyetemi éveim végefelé járva, teli félelemmel és végtelen kétellyel a jövőmmel kapcsolatban – és bár a körülmények nem lettek varázsütésre egyszerűbbek – azt hiszem, sokkal inkább készen állok a következő lépésekre, hiszen tudom, hogy bármire képes vagyok. Tapasztalataim alapján itt tényleg megtanulja az ember, hogyan oldja meg a megoldhatatlant. Annyi még a végére, hogy az au pair programban szerintem az a legjobb, hogy gyakorlatilag folyamatosan egy „első alkalomban” élsz, ami azért elég izgalmas és soha vissza nem térő lehetőségeket rejt.