Azt szerencsére nem kellett megbánnom, hogy elvállaltam ezt a munkát. Függetlenül az előző bejegyzésekben leírtaktól tényleg szerencsés vagyok, hogy ezzel a családdal élek. Nagyon sok olyan dolgot látok és tapasztalok velük és általuk, amire egy-egyszerűbb, mondjuk ki szegényebb családban, nem lenne lehetőségem. Tudom, sokat piszkálódom azon, hogy milyenek, hogy viselkednek, mi érdekli őket és főleg mi nem, de függetlenül ezektől, a két szülő tényleg normális. Az, hogy számomra nem az jelenti a tartalmas és értelmes életet, amit ők élnek?

Az, hogy mérföldekre vagyunk egymástól minden tekintetben?
Pénzben az ő javukra, tudásban, műveltségben az enyémre.
Az, hogy gyereknevelés címszó alatt katasztrófa, amit művelnek?
Hát Istenem! Én, megtanultam elfogadni őket, az összes sznob baromságukkal együtt, és kedvelem őket talán azért is mert látom, hogy sokszor igyekeznek megkönnyíteni az életemet. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de itt és most tanultam meg azt, hogy nem kell mindig és minden helyzetben, valamint minden ügyért keresztre feszülni, és nem kell mindig mindenkit megmenteni önmagától, vagy legalább is nem nekem. Be kellett látnom, itt teljesen más értékrendek és társadalmi elvárások vannak, mint amit én megszokottnak tartok.
Nos, ami a nyelvet illeti, egyre jobban megy, de egyébként nagyon nehéz. Most szembesülök vele, hogy amit itthon megtanultam, az szinte semmit nem ér kint. Teljesen más dolog egy mondatot leírni vagy elolvasni, mint megérteni és kimondani. Néha start helyzetben alapvető szavak nem jutnak eszembe, vagy cserélem fel őket. Szóval húzós. Nyelv szempontjából sokat számít, hogy itt vagyok, bár a nyelviskola lehetne jobb, azért az tagadhatatlan, hogy amikor napi szinten kell kommunikálni, amikor nincs segítség, mert nincs másik közös nyelv, amire váltani lehet, azért az megedzzi az embert. A suliban kezd egy elég jó közösség kialakulni, bár nyelvi szempontból ez csak arra jó, hogy a gátlások lehulljanak, mert nyelvtanilag és nyelvhelyességileg nincs kontroll, senkinek nem tűnik fel, ha hülyeségeket beszélek. (a tanárt leszámítva persze)

Fizetés szempontjából szintén nem rossz a helyzet, függetlenül attól, hogy én „csak” zsebpénzt kapok, viszont semmi költségem nincs. Kényelmes szép lakásban élek, rengeteg érdekes helyre eljutottam a családdal és olyan kajákat eszünk, hogy ha kicsit is hajlamos lennék a hízásra, már nem férnék ki az ajtón.
Hallottam olyan családról, ahol, ha pluszban melóznak a lányok azt természetesnek veszik, mert mint mondják családtag vagy! Nekem mindig mindet korrektül kifizetnek! Illetve előtte megkérdezik, hogy egyáltalán elvállalom-e mondjuk este a gyerekeket, mert ők buliba mennek.
Tehát ha a negyedéves mérleget elkészítem, (szakmai ártalom, miután könyvelő is vagyok) abszolút nyereséggel zártam minden ponton és remélem, hogy a nehezén már túl vagyok és nehogy az a vád érjen, hogy túl komolyan veszem magam, befejezésül, itt egy újabb családi sztori!

Ez a hétvége jól indult, merthogy de 10 órakor megérkezett a család személyi edzője és amikor meghallotta, hogy Richárdon és rajtam kívül még mindenki alszik, felment és kiszedte az ágyából Jamest. Julia mintegy két perc múlva jelent meg, halál álmos fejjel, és elrohant futni mintegy 5 mérföldet. Előző este ugyanis buliban voltak a drágáim és éjjel értek haza, kissé lestrapált állapotban. Miután mindenki elkezdte a spártai edzését és végre csönd lett a házban, Richárddal leültünk és jóízűen megreggeliztünk a frissen vásárolt péksüteményekből.